Kalandos táncszínjáték készült a Magyar Nemzeti Táncegyüttes műhelyében, Fekete István A koppányi aga testamentuma című regényének nyomán.
A török hódoltság idején játszódó történelmi kalandregény a mai napig nemzedékek kedves olvasmánya, közös élménye. Amikor 1937-ben Fekete István első regényeként megjelent, mindjárt el is nyerte az Országos Gárdonyi Társaság irodalmi pályázatát. 1967-ben készült el a filmváltozata, Zsurzs Éva rendezésében, az első színes magyar tévéfilmként. Az adaptáció inkább a kalandos és vígjátéki elemekre koncentrált és a sztorit is kicsit átfaragták, hogy a főszereplőknek, Tolnay Klárinak, Bessenyei Ferencnek és Benkő Péternek több játéktere legyen.
A Művészetek Palotájában bemutatott színpadi változat mindkét előzményéhez kapcsolódik. A könyvben a párviadalok, virtuskodás, vitézi portyák játsszák a főszerepet, háttérben a balatoni tájjal, a berek és a lápvidékkel, amelyről Fekete István már ekkor is hatalmas szeretettel ír. A regény melankolikusabb, mélyebb érzelemvilága, a három részre szakadt Magyarország vitézeinek kálváriája és a hontalanná vált szegény magyar nép keserű bölcsessége – a filmes feldolgozáshoz hasonlóan – a színpadon is kevésbé érvényesül. A vallon zsoldosok viszont a filmből ismert plundranadrágos, kalpagos gonosztevők, a regényben sokkal elvetemültebbnek és veszélyesebbnek ábrázolja őket az író.
A cselekmény legfontosabb elemei viszont mind megjelennek a színpadon is: az ifjú nemes, Babocsai László, bosszút akar állni Oglun, az apját egykor megölő koppányi agán. Párviadalban megsebesíti, ő pedig halála óráján arra kéri Lászlót, hogy lányát, Zsuzsát, akit magyar felesége szült, vegye gondjaiba, s a fiatal férfira bízza a vagyonát. Az örökségre ugyanakkor szemet vet a Bolondvárban állomásozó császári zsoldoskapitány is. Mindebből számos bonyodalom következik, miközben az igaz barátságnak és a bimbózó szerelemnek is tanúi lehetünk.
A komplex táncszínjátékban a korszak jellegzetes, karakteres figurái, valamint a végvárak vadregényes környezete a tánc nyelvén elevenedik meg. A táncé a főszerep, de az előadók beszélnek és énekelnek is a darabban. A produkció zenéjét a Söndörgő tagjaként is ismert zeneszerző, Eredics Benjamin írta, akinek Végvárak, vitézek című műve díjat nyert a Müpa 2020-as Zeneműpályázatán. Alkotásában hatásosan keveredik a XVI. század végének zenei miliője a népzenével, a szimfonikus hangzás és a modern hangszeres effektusok a népi tánczene temperamentumával.
Az ifjúságnak szánt előadásban látványos és virtuóz táncokat, színes, izgalmas színpadképeket láthat a közönség. A rendező, Zsuráfszky Zoltán régóta készült arra, hogy bepillantást engedjen a nézők számára a kulisszák mögé, hogy megmutassa a táncosok életet a fiatalok számára.
Modern keretjátékkal indul tehát a darab, utcai forgataggal, ahol párokat, magányos szereplőket, és modern, kortárs táncban kibontakozó konfliktusokat láthatunk. A következő képben pedig A koppányi aga testamentumát előadni készülő társulat mindennapjaiba nyerünk bepillantást. Kezdődik a bemelegítés, a később Oglut alakító balettmester, Tókos Attila vezetésével. Az Ungaresca dallamokra ugró, forgó gyakorlatokat láthatunk, még civil megmozdulások kíséretében (elkésés, egy-egy összenézés, helyezkedés). A színházi kulisszatitkok fölfedezése az öltözőben folytatódik, láthatjuk, ahogyan a darab szereplőivé alakulnak a táncosok, hogyan segítik, öltöztetik egymást. Az ügyelő a magyarokat szólítja színpadra, ezzel megkezdődik az előadás: színház a színházban.
Felcsendül a film jól ismert – Petrovics Emil által jegyzett – főcímzenéje, melyet elegánsan köt össze a zenekar a Küküllő menti dallamra megszólaló „Ide nézz a figurára” kezdetű énekkel. Megismerjük a főbb szereplőket: Babocsai László levelet diktál Máté deáknak, Csomádi kapitány elismeréssel nyilatkozik az ifjúról, majd Bogics Márkó is bemutatkozik, aki edzésként botos fegyvertáncot jár Lászlóval. A barátságot, bajtársiasságot hangsúlyozó jelenetek idilli képet rajzolnak a végvári életről, ahol még egy-egy talpraesett leány is beállhat a hajdútáncba (miképp azt a korabeli forrásokban is olvashatjuk). A mulatságot Sára asszony megjelenése szakítja meg, Csomádi ugyan minden figyelmességgel kölülveszi, de udvarló táncának végére sem születik egyértelmű válasz. Az asszony összeszedi Borcsát és hazaindulnak.
A párbajt a törökök szablyákkal járt fegyvertánca vezeti be, vijjogó, kanalakat csipogtató lányok kíséretében. A jelenet koronája az atletikus-akrobatikus Oglu megjelenése. Lászlóval vívott kardpárbaja egyszerre lenyűgöző és izgalmas, a méltó ellenfelek küzdelmének szép példája. Az örökségül kapott kincsek látványos számbavétele, felsorolása, ládába pakolása Zsuzska megismerésével végződik.
A győztes fogadására készülődő lányok tánca, majd a török lány befogadása az előadás talán legszebb jelenete. Asztalkendőkkel, terítőkkel járt körtánccal, majd az osztott tánctérben kialakult négy körben várják a lányok az érkezőket. Zsuzska fogadtatása – a regényhez hűen – kicsit hűvösebb, a nők közötti ellentét élesebb, mint a filmen. A feszültséget végül a Lászlóval járt közös tánc oldja fel. A török lányt magyarrá öltöztető jelenet amilyen egyszerű, olyan bravúros. Magyarszováti négyes dallamokra a terítőkből rögtönzött paravánnal táncolják körül a lányok, melyet olykor a földig eresztenek, így látható az öltözködés néhány pillanata.
A négy császári zsoldos igazi bugyuta parodisztikus figura, kiválóan alakítva. A kincs nyomába eredve a lápban még a busókkal is megküzdenek, s a kincset is elragadják, mígnem elnyeli őket a mocsár. A megmenekült Zsuzska és László, valamint Sára asszony és Csomádi kapitány egymásra találásával zárul az előadás, a nyitódallam és tánc visszatérésével.
A meghajlás, tapsrend után pedig néhány pillanatig még visszatérünk a kulisszák mögé, az elpakolást, díszletbontást láthatjuk. Visszacsöppenünk a hétköznapi szürke, rohanó világba. A szereplők levetik színpompás jelmezeiket, magukra öltik fekete-fehér-szürke ruháikat. Modern párok szenvedélyét, küzdelmeit látjuk, barátság, szerelem, elhagyás, elengedés zajlik a szemünk előtt, éppúgy, mint néhány perccel korábban a történelmi időkben. A gyerekek számára talán egy kicsit érthetőbb volna ez a szál, ha szorosabban kapcsolódna a végvári történethez, nem biztos, hogy minden szereplőt „civilben” is azonosítani tudnak.
Fekete István írása nyomán a mű az igaz barátságról és szerelemről, az elődök tiszteletéről és az elfogadásról szól. Mert nem csak elvetemült vallon martalócok forgolódnak a színpadon, hanem ott a horvát vitéz, Bogics Márkó, vannak tisztességes, szavatartó törökök, élükön Szahinnal, aki a rabságban igaz barátjává és testvérévé vált az ifjú Babocsainak, Csicsa a cigány kovács, és persze a gyönyörű lányok: a félig török, félig magyar Dusmáta/Zsuzsanna és a tűzről pattant Borcsa, akik felgyújtják az ifjú férfiak szívét. Tanúi lehetünk, ahogyan a keserű vérbosszúnak élő Babocsai László férfivá érik, ahogyan az események a múltat lezárni képes, jövőbe tekintő emberré faragják.
Összességében a kisiskolás korosztály számára kiváló, jól követhető, és nem utolsó sorban a szülőknek is igazi élményt nyújtó darab született. Az októberi bemutató és a novemberi alkalmak után remélhetőleg még sokáig az együttes repertoárján marad!
Tánc és Irodalom
M. Nagy Emese írása
A szerző tanár, táncelméleti szakíró, koreográfus, irodalomterapeuta, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.
