Egy tánc-szín-játék következményei

Egy tánc-szín-játék következményei

Éljen Petőfi! címmel állította színpadra költőnk életét a Magyar Nemzeti Táncegyüttes

Ha az ember megnézi a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Éljen Petőfi! című előadását, annak három következménye lesz, illetve lehet. A darabot, amely kétszáz esztendeje született költőnk előtt tiszteleg, november 15-től lehet látni a Müpában. Az előzetes szerint az egész estés „tánc-szín-játék” Petőfi Sándor rövid, ám annál sűrűbb szövésű életének ­mindannyiunk számára ismerős és ritkán tárgyalt epizódjait egyaránt felidézi.

Nincs benne az ismertetőben, de az életrajzi szüzsét olyan ötletesen szerkesztette meg Zs. Vincze Zsuzsa, a forgatókönyvíró (mellesleg az előadás dramaturgja, jelmeztervezője és társrendező-koreográfusa), hogy a legkomolyabb Petőfi-rajongóknak sem lehet semmi kifogásuk. Felbukkan a történetben születésének kiskőrösi, kiskunsági világa, magyarokkal, szlovákokkal, szerethető, jókedvű, jólelkű emberekkel, iskolai évei mókás kedvű diáktársakkal, vándorszínész-nekibuzdulása, amely jelenetnél – ötletes megoldással, mintha valamiféle színdarab lenne, mese a mesében, megidézik a táncosok A helység kalapácsát, illetve annak egy részletét. Azután megjelennek szerelmei, futók és fontosak, szalmalángok és örökké égő tüzek, majd Pest-Budára érkezünk, szétnézhetünk a reformkori korzón, bepillanthatunk a Pilvaxba, ahol kibomlik ifjak és korosabbak hazafias lelkesedése, ahol fellobban forradalmunk tüze, és végül a tragikusan rövid befejezés, háború, helytállás, halál.


És akkor itt mindjárt elmondom, hogy mi az első, és bizonyára sokaknál megjelenő következménye a „tánc-szín-játék” megtekintésének. Nos, a lustábbak fellapozzák a lexikonokat, a leglustábbak a Wikipédiát, hogy utánanézzenek, pontosan hogyan is volt ezzel a Petőfivel. Mikor született, miért lett vándorszínész, miféle lányok azok, akik fel-felbukkantak életében és így tovább. A lelkiismeretesebbek, kíváncsibbak, érdeklődőbbek, no meg azok, akiket erősebben ragadott magával a darab, talán még azt is elhatározzák, hogy bekukkantanak valamelyik Petőfi-kiállításba. Mostanában akad bőven ilyesmi. Vagy megnéznek egy Petőfi-előadást. Ilyeneket is bemutatnak a bicentenárium kapcsán. Egyszóval a táncjáték szerintem erős motivációt teremt, mivel nagyon szerethető, nagyon emberközeli, nagyon érdekes Petőfi-képet rajzol elénk.
De van más következménye is annak, ha az ember végignézi a Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását. 

Zs. Vincze Zsuzsa olyan ötletességgel válogatta össze a darabban elhangzó verseket, Herczegh Péter, a Nemzeti Színház művésze pedig olyan őszinte játékkal adja elő azokat, hogy az embernek kedve támad a sokszor csak részletekben elhangzó költeményeket megkeresni, a kevésbé ismert verseket előbogarászni, és ha már kezébe vette a Petőfi-kötetet, a régen nem olvasott kedvenceket újraolvasni, a soha fel nem fedezett remekekre rácsodálkozni, egyszóval egy kicsit megfürödni Petőfi költésze­tében. 

A jelenetek során ugyanis újra és újra elhangzik egy-egy odaillő részlet: a Falu végén kurta kocsma, A négyökrös szekér, persze az Anyám tyúkja, A helység kalapácsa, az Itt van az ősz, itt van újra, a Magyar vagyok, a Csatadal és sok más lenyűgöző költemény. Ötletes és nagyon szép megoldás, tisztelgés az alkotó előtt, a vers elevenségét hangsúlyozza, hogy Petőfi híres forradalmi szózata, a Nemzeti dal Tolcsvay László megzenésítésében hangzik el.
A végére hagytam a táncot, mint az ínyenc, aki a legjobb falatot a tányér szélére túrja, hogy majd az étkezés koronájaként húzza maga elé ismét. 

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását a Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltán rendezte és koreografálta rendkívüli tehetséggel és a néptánc melletti végtelen elkötelezettséggel. Persze a táncosok ugyanilyen kvalitásokkal adták elő a történetté szőtt táncjátékot. 

Láthattunk lassú és gyors csárdást, legényest, verbunkot, leánytáncot, alföldi szlovák táncot, ko­reografált színpadi jelenetet, de még reformkori páros táncot is, bizonyára valamilyen keringőváltozatot, és ha már reformkor, akkor a palotásnak is meg kellett jelennie a színpadon. Rendkívüli válogatás volt. A magyar néptánckultúra hatalmas szeletét mutatta be a darab, pontosan ott és pontosan úgy, ahogy azt a történet megkívánta.
Hadd tegyem hozzá: a néptánc különleges eleme a magyar táncműveltségnek. A néptáncokat ugyanis – hála a fél évszázados táncházmozgalomnak – sok ezren, sok tízezren ismerik, járják, vagy legalább is járták legény- vagy leánykorukban. Amikor tehát kidübörög a színre a Magyar Nemzeti Táncegyüttes pár tucatnyi táncosa, sok nézőben bukkan fel az élmény: de hiszen ezt én is tudom! Pont így jártuk a táncházban, az egyetemi klubban, az erdélyi rokonok esküvőjén… Persze mindenki tudja: nem pont így jártuk. Mi úgy jártuk, ahogy egy sánta elefánt botladozik a dzsungelben, ezek a fiúk és lányok viszont repülnek, pattannak, forognak, és magukkal sodornak táncban jártas és járatlan nézőt egyaránt.
És ezzel el is jutottam a harmadik következményhez. Kevesen lehetnek ugyanis, akik az élmény után nem hívják föl régi barátaikat, akikkel annak idején együtt tanulták a széki négyest: Te, Judit, te, Szilárd, Te, Ági, nem kellene elmennünk a hétvégén táncházba?

Rácz András - Magyar Nemzet

Fotók: Teknős Miklós