A tánc: élet és álom – interjú Zs. Vincze Zsuzsával

– Amikor az értesítés érkezett, rögtön az jutott eszembe, hogy a népművészetet, nemzeti örökségünket becsülik és tisztelik meg azok, akik méltónak találtak erre a díjra. Elsősorban azért örültem, mert rajtam keresztül a néptáncmozgalom kap támogatást és elismerést, bizonyítva, hogy a népművészet, amire az életemet tettem fel, a színpadon, a legnevesebb előadóterekben is érvényes fogalmazási mód. Az is boldogság, hogy nőként ismertek el, hiszen a magyar néptáncban a nő férfi nélkül nehezen tud megmutatkozni. Táncosként csak férfival nyilvánulhatunk meg, hiszen a nők szólóban nem nagyon táncolnak, önálló alkotóként azonban az első pillanattól kezdve teret kaptam.

– De nem csupán a táncosok kinevelése, a gyűjtőmunka elismerése, az örökség ápolása van benne a díjban, hanem a táncszínjáték megteremtése is. Hogyan született a műfaj?

– Korábban öt-tízperces koreográfiák készültek, az egész estét betöltő műsorok is ilyenekből álltak. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt kezdtük el a férjemmel (Zsuráfszky Zoltánnal, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas magyar táncművész- koreográfussal – a szerk.) az úttörő munkát, és alkottuk meg az első táncszínjátékokat. A táncforgatókönyveim sora egy mesedarabbal, a Csipkerózsikával indult. Az évtizedek alatt írtam népszokásokra épülő forgatókönyvet, dolgoztam fel életrajzokat, készítettem történelmi eseményekből egész estés műveket, dramatizáltam balladákat, amelyek mind a néphagyományból táplálkozó autentikus táncnyelven születtek meg. Elmeséltük Benyovszky és Dózsa élettörténetét, meséltünk betyárokról, készítettünk bűnügyi táncdrámát, tehát rengeteg olyan témát dolgoztunk föl, amelyek nemcsak a néptánc felől érkező nézőknek izgalmasak. A sikerek pedig azt bizonyítják, hogy egy új közönségréteget is megnyertünk nem is magunknak, hanem a műfajnak és a magyar hagyományoknak. 

– A hagyományokhoz ragaszkodó néptáncos közeg nem ellenkezett az újdonsággal, a szokatlan színpadi formával szemben?

– Nem, és azt gondolom, azért nem, mert nagyon hosszú töltekezés, komoly tanulási időszak előzte meg ezt a munkát, és érzékelték, hogy művészi ihletettséggel nyúlunk hozzá a csodálatos Kárpát-medencei anyaghoz. Én néprajz szakon végeztem az egyetemen, a férjemmel a táncházmozgalomból nőttünk ki, megtanultuk az autentikus táncokat eredeti anyagokból, felvételekről, fekete-fehér, sokszor némafilmekről vagy idős emberektől, mert mi is rendszeresen gyűjtöttünk, és mögöttünk állt a többéves pedagógiai munka, amelyben nemzedékeket tanítottunk meg az eredeti néptáncra. Erre a stabil alapra, erre a biztos tudásra épült a táncszínjáték műfaja, a kollégáink pedig látva, hogy fölkészültek vagyunk arra, hogy hozzányúljunk ehhez a drága kincshez, támogatták a törekvéseinket.

– Nemcsak forgatókönyveket ír és koreografál, de az előadások látványának kidolgozásában is részt vesz. Ezek a rétegek az évtizedek alatt rakódtak egymásra, és egyre bátrabban vetette bele magát az újabb feladatokba, vagy néprajzosi végzettsége miatt a kezdetektől a komplexitás vonzotta?

– A népi kultúra esetében a komplexitásban van a lényeg. A néptánc, a népzene, a népköltészet, a népszokások, a viseletkultúra nem önálló entitások, csak úgy szabad foglalkozni velük, ha a maguk teljességében és a maguk szabályrendszerében tekintjük őket. De a tájegységnek, a paraszti lélek viselkedésmódjának is be kell épülni a táncforgatókönyvekbe, a librettókba. Személyes kedvencem A hűtlen feleség: egy régi székely népballadát dolgoztam fel egész estés táncszínjátékká. A balladák tele vannak elhallgatással, rejtélyekkel, ezért egy nyomozásra fűztem fel a dramaturgiát, hogy kiderüljön, mi állt amögött, hogy a férj a hűtlen feleségét rajtakapja valakivel, és megöli. A bűnügyi táncdráma műfajként kortárs megközelítést jelentett, de elengedhetetlen volt, hogy tisztában legyek a vidékkel, az ott élők habitusával, öltözködésével, a hasonló történeteket feldolgozó balladák szövegével és zenéjével. 

És ha már a viseletkultúrát említettem: arra nagyon büszke vagyok, hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes óriási viseletgyűjteményének kialakításában részem van. Minden tájegységnek, sőt falunak megvan a maga viselete, keverni nem lehet őket. Szigorú törvényszerűségek mentén működnek az anyagok, a színek, ugyanakkor épp autentikusságukban hihetetlenül inspirálóak ezek az öltözékek. Egy Mátyás királyról szóló mesedarabban bátran merek választani moldvai szőtteseket Beatrix udvarába, vagy A koppányi aga testamentumából készült Végvárak, vitézek műsorunk készítésekor véggigondolva a középkori viseletet eredeti mezőségi szőttes csíkos kötényeket választottam. 

– A Kossuth-díjjal van egy pici idő megállni, visszanézni a pályára, mérleget vonni?

– A díj valóban ad alkalmat és lehetőséget a számvetésre, és úgy érzem, kötelező is összegeznem azt, ami az elmúlt évtizedek alatt bennem és velem történt, de megállásra nincs idő. Ma is minden nap dolgozom a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben, szakmai vezetőként a tervezés mellett a napi rutinban is részt veszek, ma például bemelegítettem a táncosokat, rendszeresen technikáztatom őket. Jó dolgunk van a férjemmel, mert fiatalok között vagyunk, az ő lelkesedésük, energiájuk pedig óhatatlanul ránk ragad.. Nagy kedvvel dolgozunk, mi vagyunk az évad kiemelt együttese a Művészetek Palotájában, Törökországba, Koreába utazunk. Rengeteg tervünk van, jövőre a Jókai-emlékévet mindenképpen egy új darabbal szeretnénk ünnepelni.

– Május 17-én mutatják be alkotói estjét a Nemzeti Táncszínházban. Mit jelent a Táncról álmodom cím, és milyen forgatókönyvre épül?  

– Van a címnek egy szimbolikus szintje, de valóságosságában is az életemről, a mindennapjaimról, pontosabban az éjszakáimról szól. Sokszor történt és történik, hogy éjjel is arról álmodom, hogyan lehetne egy forgatókönyvet megírni, a fontosabb műsorok, fellépések előtt a teljes előadást végigálmodom. Tehát ez nem csak egy szép cím, hanem az elmúlt évtizedeim összefoglalása. Az est abból a szempontból lesz különleges, hogy a rövidebb, tematikus koreográfiákon túl felvonultatja az általam írt táncszínjátékok részleteiként készített koreográfiáimat is. Lesznek köztük drámaibbak, komorabbak, például az első világháborúról, vagy a Móricz Zsigmond tiszazugi méregkeverőkről szóló írása nyomán készült koreográfiám, de nem maradnak ki a vidámabb, humorosabb részletek sem. Remélem, hogy az „érzelmi hullámvasút” –  amikor az egyik hangulatból a másikba zuhannak a nézők –, végül mégis magával ragadja majd a közönséget és feltöltődve mennek haza a Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadása után.

Címlapfotó: Cseke Csilla