Kategória: Uncategorized @hu

 

Az autentikus táncnak, akár egy drágakőnek, kell a „foglalat” – interjú Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsannával

Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsannával (művésznevén: Zs. Vincze Zsuzsa) a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetőjével még nyár elején, két próba között egy kávészünetben ültünk le, hogy viharos sebességgel végigvágtassunk élete történetén, s kicsit fürkésszük a jövőt.

*

– A kezdeti tánclépések idején hány éves voltál?

– Pécsett kezdtem táncolni „alsós” általános iskolásként, nagyjából harmadikos koromban, előtte és közben balettra jártam. Akkoriban egy pécsi „felnőtt” amatőr együttesbe  bekerülni nagy dolognak számított egy középiskolásnak még úgy is, hogy ez az a korszak, amikor még a régi iskola szerint működtek az ottani együttesek: de szerencsémre bekerültem és ott a Molnár-technika állt a középpontban. Ez azért volt nagyon jó, mert sokkal többet adott, mint maguk a betanított koreográfiák, amiket eltáncolhattunk. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor eljött hozzánk, Pécsre Timár Sándor, és megismertetett minket egy egészen másfajta szemlélettel: improvizatívan lehetett táncolni. Végre! Mesti – mindenki így hívta Tímár Sándort – kivitt minket vidékre, megmutatta, hogy van mit tanulni, gyűjteni… Aztán korengedéllyel elvégeztem egy néptánc-oktatói tanfolyamot, később táncházvezető-képzőbe jártam, ott ismerkedtem későbbi férjemmel is. Annyira magával ragadott a mozgalom, hogy mindent megtettem azért, hogy Pécsről felkerüljek Budapestre.

– Nagy ugrás volt?

– A Janus Pannonius Szakközépiskolában érettségiztem, és az érettségi mellé kaptam egy óvónői szakképesítést is, aminek – tanultunk pedagógiát, pszichológiát – sok hasznát vettem a későbbiekben. Budapesten az ELTE Bölcsészettudományi karára jelentkeztem magyar nyelv és irodalom – néprajz szakra. Felvételt is nyertem (pedig akkoriban nagyon kevés embert vettek fel néprajz szakra), de a jelentkezésem háttérében – túl azon, hogy érdekelt a néprajz, és szerettem az irodalmat – sokat nyomott a latba, hogy Tímár Sándor együttesében, a Bartókban táncolhassak. Akkoriban még a lányok „nulladik évfolyamon” kezdték az egyetemet, hogy bevárják a katonának elvitt fiúkat. Ebben az évben még táncoltam otthon, Pécsett, és jártam vidékre gyűjteni.

– Gondolom, ez a gyűjtés nem csak úgy, ötletszerűen zajlott…

– Dr. Andrásfalvy Bertalan volt akkoriban a baranyai néprajzi mozgalom koordinátora és mozgatója. Később az egyetemen is tanulhattam tőle, és azóta is csak a legnagyobb tisztelettel és szeretettel tudok beszélni róla.

Később is sokat jártunk gyűjteni: fogtuk magunkat, vonattal, vagy ha sikerült autóval kimentünk hétvégén Erdélybe. Ha volt valami mulatság, akkor azon vettünk részt, ha nem volt mulatság, akkor meglátogattuk a prímásokat, összeszedtük a táncosokat, és kértük őket, hogy mutassák meg a tudásukat. Így jutottunk el Vajdaszentiványba is. Magyarországról talán mi jártunk ott elsőként táncot gyűjteni és későbbi férjemmel (Zsuráfszky Zoltán Kossuth- díjas koreográfus) mi tanítottuk végig nemcsak itthoni együttesekben, de külföldön is elsőként ezt a táncot. Lőrincz Laji bácsiék és más erdélyi gyűjtők megfordultak ott előttünk, de Magyarországról mi voltunk az elsők: Vavrinecz Andris zenei oldalról, mi pedig táncosként fogtunk a munkához; megfejteni ennek a csodálatos anyagnak a törvényszerűségeit.

Most a fiataloknak olyan jó dolguk van, olyan technikai eszközök állnak rendelkezésükre, amilyeneket mi el sem tudtunk képzelni. Az internet segítségével elérhetik a mi régi gyűjtéseinket is, hiszen mi akkoriban mindent dokumentáltunk, s le is adtuk az anyagainkat az Akadémiára, Martin Györgynek és munkatársainak. Ha magyar néptáncról van szó, Martin György nevét nem szabad kifelejteni. (Egyébként őhozzá írtam a szakdolgozatomat a nyugati székelység tánckultúrájáról.)

Mi még filmfelvevőkkel ügyetlenkedtünk, az Akadémiáról kértük kölcsön, nekünk nem volt. (De semmi egyebünk sem; a bátyám szalagos magnóján hallgattam rongyosra a Lajtha-féle széki gyűjtést.) Nemrégiben kaptunk egy felkérést, hogy a Táncházmozgalomról és a tanítási módszerekről tartsunk előadást a férjemmel. Próbáltuk elmesélni, hogy milyen volt a „hőskorszak”, de tényleg nehéz ezt elmesélni annak, aki nem élt az akkori körülmények között. Ráadásul, ami nekem személyesen is fontos ebben a témában, hogy hangsúlyozzuk Martin György és Timár Sándor jelentőségét.

Egyrészt Martin György az, aki a magyar néptánckutatást tudományos rangra emelte. Persze, ehhez szükség volt olyan emberekre, mint Borbély Jolán, Andrásfalvy Bertalan, a Pesovár testvérek… Másrészt Timár Sándor megmutatta, hogy ezt miként lehet átadni a gyakorlatban.–

– Visszakanyarodva Hozzád, hogyan kerültél a Muzsikásba, s miért maradtál mégis táncos?

Az évek gyorsan, szinte észrevétlenül követték egymást, közben Csoóri Sanyi meghallott énekelni, és elhívott a Muzsikás együttesbe Budai Ilonka után. Tapasztalat nélkül, a fiatalság bátorságával énekeltem egy évig. De túl azon, hogy szerettem énekelni, nem voltak ilyen ambícióim. Aztán elérkezett egy pont, ahol el kellett dönteni, hogy táncos leszek-e vagy énekes. Engem a tánc felé húzott a szívem… Az élet hozta meg helyettem a döntést: megszületett az első gyermekem.

Ez volt a lehető legjobb döntés, hiszen én a helyemre kerültem, az éneklést meg sokkal jobban csinálja Sebestyén Márti… Később egy ideig táncoltam az Állami Népi Együttesben, utána pedig a Párhuzam csoportban, amelyet Zsuráfszky Zoltán és Farkas Zoltán Batyu vezetett. Itt az első néptánc szakon végzett „balettintézetis” évfolyammal táncolhattam együtt, többek között az általam nagyon szeretett Zórándi Marikával, aki sajnos már eltávozott közülünk.  Csodálatos időszak volt, úgy éreztük, hogy olyasmit csinálunk, amit előttünk még senki. Aztán megvolt az első bemutatónk…óriási siker… és nem történt semmi. Persze, ez gyakran és sokakkal megesik, de nem volt könnyű tudomásul venni. Közben a magánéletem is változott, összeházasodtunk Zsuráfszky Zoltánnal, aki megpályázta a Budapest Táncegyüttest, ami az akkor működő négy hivatásos táncegyüttes egyike volt. Ő lett a művészeti vezetője a táncegyüttesnek, s így mára már harmincnál is több éve dolgozunk együtt, kezdetben, mint tánckar-vezető segítettem munkáját. Eleinte a Várban próbáltunk, aztán átkerültünk a mostani helyünkre, amikor a Budapest Táncegyüttesnek épült egy próbaterem a Honvéd Együttes próbaterme fölött. Aztán Novák Tata nyugdíjba ment a Honvéd Táncszínház éléről és a két társulat összeolvadt. Az idő megérlelte azt is, hogy más nevet kapjon az együttes, mert külföldön nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy „honved”. Nem is cseng szépen, nem is fordítható le rendesen,

– Nem kellemetlen megválni egy idehaza védjegyként működő névtől?

– Minden elismerésünk Tatának, s nagyon tiszteljük azt, amit felépített, de úgy éreztük, hogy az új név sokkal jobban tükrözi azt a művészi munkát, amit mi végzünk. Így alakult ki a mai helyzet, így lett a társulat neve Magyar Nemzeti Táncegyüttes, amelynek jelenleg én vagyok a szakmai vezetője.

– Hogyan lett bevetté a táncszínház, mint a néptánc megjelenési formája?

Gyönyörű az autentikus tánc, nálunk jobban senki nem szereti, és ha valaki azt elkezdi tanulni, akkor életre szóló feladatot ad magának. De még az autentikus táncnak is, akár egy drágakőnek, kell egy olyan „foglalat”, aminek segítségével a mai közönség elé lehet vinni. A színpad megköveteli azt a művészi többletet, amellyel egyedülállóan gazdag tánchagyományainkat a nézők elé tárjuk, hiszen az eredeti anyag funkcionálisan nem erre van „kitalálva”. Különböző tematikus és dramatikus műsoraink mellett, az Élő Tánc –Archívum sorozatunk az, amelyben ugyan tökéletesen autentikus néptánc kerül színpadra, mégis olyan érzést ébreszt a nézőben, amiben felfedezheti ennek a kincsnek a valódi minőségét. Férjemé az érdem, hogy Martin György táncfilmezéseinek útvonalát követve, olyan koreográfiákat sikerült alkotnia, amelyek amellett, hogy tisztelegnek a hagyományos közösségek megismételhetetlen teljesítményei előtt, napjaink közönségének is élményszerű produkciókat képesek felmutatni. Én a műsorok koncepciójának kialakításában, a jelmezek összeállításában és a táncanyagok stílus-hű megtanításában vettem részt; hogy a táncosaink úgy tudják megmutatni az autentikus táncokat, mintha valóban ott születtek volna Kalotaszegen, Szatmárban, vagy éppen Mezőségen.

– Szétfeszítené a kereteket, ha beszélnénk mindenről, amit Zsuráfszky Zoltánnal színpadra állítottatok…

– Napokig tudnék mesélni az elmúlt harminc év munkáiról, annyi mindent történt, hogy nem egyszerű összefoglalni, vagy kiemelni akármit. Ráadásul – és ez bizonyos szempontból szerintem probléma – alig készült el egy-egy darab, mindig szinte azonnal újat kérnek. Tényleg nagy sikereink vannak, de mindig várnak-kérnek valami újat és újat és újat… Nem is tudom, meddig lehet ilyen tempóban dolgozni. Most még úgy tűnik, van bennünk elég lendület és spiritusz…

– Voltál énekes, voltál táncos, lettél dramaturg és koreográfus…

– Jó néhány éve már, hogy a koreográfiák mellett táncműsorok forgatókönyveit írom, ami úgy kezdődött, hogy mesedarabot kértek tőlünk. Az első ilyen darabom a Csipkerózsika, aztán jött a többi Tündérmese, Sárkánymese (a legújabb a Mátyás, a világ királya). Jöttek a szokás-műsorok, a Téli tánc, a Táncoló tavasz… Ezekben, a táncosoknak szöveget is írtam a koreográfiák mellé. De közben megszületett a Benyovszky, Drakula, A Tenkes kapitánya… és most a Betyárvilág.

– Hogyan dől el, hogy miből lesz darab?

– Mindig tánc szempontjából nézem az ötleteket, az én dramaturgi munkám arról szól, hogy milyen szerepet lehet találni egy történetben a táncnak. Sőt, a néptáncnak.

A Benyovszky előadás Szarka Tamás ötlete volt, de a többinél is volt valamiféle szikra, ami elindította a folyamatot. Az ember, miközben jár-kel a világban, gondolkodik és mérlegel, témát keres. A Dózsa például a férjem ötlete volt, mert őt nagyon izgatják a történelemi témák. Én, talán éppen, mert nő vagyok, Dózsa György szerelmét állítottam a középpontba. De volt a férjemnek olyan felvetése is, amiről el sem tudtam képzelni elsőre, hogy mit kezdjek vele: „Csináljunk műsort a Kiegyezésről az évfordulóra!”- mondta. Amíg ők Japánban turnéztak, én, mert itthon maradtam, végig ezen törtem a fejem, sokáig úgy éreztem, hogy nem fog menni. Aztán csak beindult valami, amiből összeállt egy kerek egész, végül egyik kedvenc műsorom lett a Kiegyezés 150.

– A Körhinta is izgalmas darab…

– A legbüszkébb arra vagyok, hogy a Körhinta forgatókönyvemet – ami régóta a fiókban volt, mert saját örömömre írtam – a férjem elvitte Vidnyánszky Attilának, aki jónak találta. (Persze ilyenkor én kínosan érzem magam, hiszen milyen az, hogy a férjem viszi az én forgatókönyvemet…)

– Te vagy a sikeres férfi mögött álló nő. Kicsit talán takarásban, nem?

Fontos a szakmai siker, de számomra a házasságunk, a gyerekeink, most már unokáink boldogsága a legnagyobb elismerés, s ezt eddig sikerült külön választanunk szakmai életünktől.

Azonkívül elismerem, hogy a férjem a művész közülünk, ő egy tehetséges és nagy szakmai tudású ember. Én igazából az ő munkáját igyekszem segíteni és támogatni minden eszközzel, s ha ehhez hozzájárul a dramaturgi és koreográfusi munkám, az csak jó. Szóval Vidnyánszky Attilának nagyon megtetszett a darab, és azóta már túl vagyunk az ötvenedik Körhinta előadáson. De közben, ennek a közös munkának a tapasztalatain felbuzdulva megcsináltuk a Csíksomlyói passiót, aminek értelemszerűen én voltam a táncdramaturgja. Ezt követően megcsináltuk az Egri csillagokat, ami egészen különleges lett. Nagyon megtisztelő, hogy három darabunkkal ott vagyunk a Nemzeti Színházban.

– Távlati tervek?

– Nagyon szeretjük az együttesünket, nagyon büszkék vagyunk rá, s öröm, hogy ennyi tehetséges fiatallal dolgozhatunk együtt. Ettől mindig inspirálódunk, s a fiatalok lelkesedése ránk is átragad, ez visz előre minket. Az hiszem, mostanra eljutottunk odáig, hogy megbecsülés veszi körül a munkánkat. Ha minden igaz, lesz a közeljövőben saját székházunk. Eddig csak próbatermeink voltak, de épül majd egy saját színháztermünk, ami a társulat igényeit hivatott kiszolgálni. Ez egy nagy előrelépés. Közben zavarba ejtően sok a feladat és a felkérés. Azon dolgozunk, hogy a feladatainkba minél mélyebben beleássuk magunkat, s ezeket minél magasabb színvonalon teljesítsük. Reméljük sikerül…