Ünnep a bizonytalan jövő árnyékában, vitáktól szabdalva, megfogyatkozott bizakodással. Államunk megalapításának ünnepén érdemes végiggondolni, kinek mit jelent a magyarsága, milyenek a kötődései, mire vágyik, ha a hazájáról van szó. A Nők Lapja a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetőjét, a Harangozó Gyula-díjas, érdemes művészt, Zs. Vincze Zsuzsát kérdezte.

„Fiatalságom a táncházmozgalom indulásával esett egybe. Már otthon, Pécsen is néptáncos voltam, és amikor Budapestre jöttem egyetemre, belekerültem egy csodálatos sodrásba. Szó szerint akkor alapozódott meg az életem, hiszen a férjemmel is táncosként találkoztam. Mindig is kötődtem a magyar kultúrához, de amikor először jártam Erdélyben, tágabban láttam rá a gazdagságunkra. Mentünk egyre beljebb, Székelyföldre, Gyimesbe, egyre többen beszéltek magyarul, volt olyan írni, olvasni nem tudó asszony, aki órákon át énekelt nekünk gyönyörű, régi stílusú népdalokat. A falvakban mindenki ismerte az ősi mozdulatokat, nem hivalkodtak vele, ez volt a lételemük. Ilyen kincseket gyűjteni, feldolgozni, bemutatni, tanítani – gyönyörű hivatás. Boldog vagyok, hogy az ország egyik legnagyobb hivatásos együttesének vezetőiként megmutathatjuk ezt az Európa-szerte páratlan értéket! Petőfi…! Ki más, ha nem ő, aki valóban a nép költője volt, folklórizálódott versei, egész életműve ezt bizonyítja. Élmény volt elmélyülni a zsenialitásában, abban, mennyire jelen van ma is a kultúrában. Remélem, a szegedi bemutató után ősszel Budapesten is láthatják majd a nézők ezt a tánc-szín-játékot.”